1942. december 24-én, a sztálingrádi csata kritikus szakaszában a Vörös Hadsereg merész páncélos mélységi rajtaütést hajtott végre a Don-kanyar térségében.
A 24. harckocsihadtest áttört a német arcvonal mögé, és váratlanul lecsapott a Tacinszkaja (Tatsinskaya) repülőtérre. Ez a bázis a Luftwaffe utánpótlási rendszerében kiemelt szerepet játszott: innen (és a környék más repülőtereiről) próbálták fenntartani a légihidat a körülzárt sztálingrádi 6. hadsereg felé.
A németek helyzete ekkor már eleve válságos volt. A bekerített csapatoknak naponta hatalmas mennyiségű élelmiszerre, lőszerre, üzemanyagra és gyógyszerre lett volna szükségük, a Luftwaffe azonban jó időben is csak a töredékét tudta teljesíteni ennek. A szovjet vezetés pontosan értette: ha sikerül megrendíteni a légiszállítás bázisait és a szállítógépparkot, azzal nemcsak az ellátást, hanem a németek morálját és a kitörés reményét is rombolják.
A rajtaütés Badanov tábornok 24. harckocsihadtestének vezetésével gyorsan, több irányból bontakozott ki. A németek egy része nem is hitte el elsőre, hogy szovjet páncélosok jutottak el ilyen mélyre: a T–34-esek a repülőtér térségében már közvetlen közelről lőtték az állásokat, a hangárokat és az üzemanyag- illetve lőszerraktárakat. A földön álló szállítógépek különösen sérülékeny célpontnak bizonyultak. Több visszaemlékezés szerint a szovjetek nemcsak tűzzel pusztítottak, hanem ahol kellett, harckocsikkal támadták a gépeket, összeroppantva a könnyű alumínium szerkezetet és a motorokat.
A repülőtér körül közben pánik és káosz alakult ki. Pilóták és földi személyzetek kétségbeesetten próbáltak felszállni vagy menteni, amit lehetett, de a támadás gyorsasága és közelsége miatt sok gép ott veszett el a földön. A pontos veszteségszám forrásonként eltér, de annyi biztos, hogy több tucat szállítógép pusztult el vagy vált üzemképtelenné – és ez a németek számára nemcsak anyagi, hanem személyi csapás is volt, hiszen a gépekkel együtt kiképzett személyzetek és karbantartók is odaveszhettek.
A szovjet siker azonban nem volt „ingyen”. A 24. harckocsihadtest a rajtaütés után mélyen az ellenséges területen rekedt: a németek gyorsan reagáltak, körülzárták a betörő erőket, és heves harcokban próbálták megsemmisíteni őket. A hadtest súlyos veszteségeket szenvedett, sok harckocsit elveszített, és csak nehezen – részben kitöréssel, részben szétaprózott csoportokban – tudott visszajutni a saját vonalakig. Szervezeti értelemben gyakorlatilag újjá kellett építeni.
Stratégiai értelemben mégis óriási jelentőségű volt az akció. A sztálingrádi légihíd amúgy is akadozott, a repülőtér kiesése és a szállítógépek elvesztése pedig tovább szűkítette a németek lehetőségeit. A bekerített 6. hadsereg ellátási helyzete így még reménytelenebbé vált: romlott az élelmezés, csökkent a lőszer és az üzemanyag, a sebesültek kimenekítése pedig egyre inkább megszűnt. Mindez felgyorsította a védők kimerülését, és hozzájárult ahhoz, hogy a német ellenállás Sztálingrádban fokozatosan összeomoljon.
A 6. hadsereg maradványai végül 1943 elején letették a fegyvert – a háború addigi egyik legsúlyosabb német vereségében. A sztálingrádi fordulat után a németek egyre inkább stratégiai védekezésre kényszerültek, míg a szovjetek lendületbe jöttek, és fokozatosan átvették a kezdeményezést a keleti fronton.
A hadtestet a szovjet vezetés elismerésként később gárda-alakulattá szervezte át, és megkapta a „Tacinszkaja” tiszteletnevet. Újjászervezve a háború további szakaszaiban is harcolt, egészen a végső hadműveletekig.
