A görögtűz a középkor, de talán az egész hadtörténet egyik legtitokzatosabb fegyvere volt a Bizánci Birodalom kezében, amely évszázadokon keresztül segített a birodalom fennmaradásában.
A város (Konstantinápoly) a középkorban szinte bevehetetlennek tűnt a hatalmas, vastag falai miatt, azonban a városfalak és harcosok mellett volt még egy összetevő, amely a bizánciak sikereit segítette.
A birodalomban 672 körül fejlesztettek ki egy gyújtófegyvert, amelyet a nyugati keresztes lovagok Görög Tűz néven kezdtek emlegetni, amely név aztán hamarosan elterjedt.
Maguk a bizánciak sokféle néven nevezték, hiszen tengeri tűz, római tűz, folyékony tűz, háborús tűz vagy ragadós tűz néven egyaránt előfordult.
Konstantinápoly egy természetes szoros, a Boszporusz partján helyezkedik el, így a támadók gyakran próbáltak a tenger felől támadni. Emiatt volt szükség egy olyan fegyverre, amely sikeresen szétzilálja a támadókat, s kíméli a görög flottát az összecsapástól.
A fegyver feltalálása egy heliopoliszi építésznek tulajdonítható, amely állítást egy görög krónikás, Theophanes írta le, aki beszámolt a fegyverről és annak hatásairól is. A Calinicus nevű (Szíriából menekült zsidó) építész lenne tehát az „érdemi szerző”, de a valóságban sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy egy erre szakosodott csoport alkotta meg a konstantinápolyi vegyi laboratóriumokban.
Ez egy államilag finanszírozott, így szigorúan titkos fegyverprojekt volt, emiatt az elkészült keverék összetétele sem teljesen ismert a mai napig sem – arról nem is szólva, hogy feltehetően többféle vegyület is létezett, hiszen folyamatosan fejlesztették, javították.
A modern tudósok még ma ia folyamatosan vitatkoznak mi lehetett benne, s a fenyőgyanta, benzin, égetett mész, kálcium-foszfid vagy kén sokszor szerepel a jelöltek között.
A fegyver legfőbb tulajdonsága az volt hogy olyan tüzet keltett, amely a víz felszínén is éghetett, s ez szinte tökéletes fegyverré tette a fatestű hajók közötti csatákhoz. Ez egyben félelmet is keltett az ellenfelekben, főként, mert a bizánciakon kívül senki más nem tudta elkészíteni. Mindez fokozódott, amikor készítettek egy lángszóró jellegű eszközt, amely jó szolgálatott tett a szászánida perzsák elleni harcban és az arab hódítók ellen is. Egy generáció sem telt el, amikor Szíria, Egyiptom és Palesztina is az arabok kezére került, akik ezután elindultak Konstantinápoly felé.
A görögtüzet azonban nagy hatékonysággal használták fel az ellenséges flottákkal szemben, így jelentősen segített a hódítók visszaszorításában a város első és második arab ostrománál.
Emellett a szláv betolakodók ellen is jó szolgálatot tett, de akár a helyi lázadások leverésében is sikeres eszköz volt. Persze nem csak a támadások ellen védett, hanem sikerrel használták a 10. és 11. század bizánci terjeszkedésében is, pl. a szaracénok elleni tengeri csatákban.
A titok aztán a Bizánci Birodalommal együtt eltűnt, s a mai tudósok egyetértenek abban, hogy a görögtűz inkább egy komplex fegyverrendszer volt, amely számos összetevőből állt.
Az egyik forrás leírja egy görögtüzzel felszerelt hajó megjelenését:
„…miután kemencét építettek közvetlenül a hajó elején, ráraktak egy rézedényt, tele ezekkel, és tüzet raktak alá. Egyikük pedig egy bronzcsövet készített, amely hasonló ahhoz, amit a rusztikusok squitiatoriának, „spriccnek” neveznek, amellyel a fiúk játszanak, ráfújják az ellenségre.”
A forrásokban persze sok a bizonytalanság, de azért vannak közös pontok, amelyet megállapíthatóak:
– a vízen égett – de úgy tűnik számos anyag (homok, erős ecet vagy régi vizelet) kioltotta vagy az oxigént zárta el vagy valamilyen kémiai reakcióba lépett vele
– folyékony anyag volt
– a tengeren általában szifonból „lőtték ki”, de voltak vele töltött cserépedények, gránátok vagy hasonló eszközök
– a kioltását „mennydörgés” és „sok füst” kísérte.
Számos forrás dicsérte a görögtűz hatékonyságát, mind a vízen, mind a szárazföldön. Eleinte védelmi fegyverként használták a megszálló, támadó flották ellen, de hamarosan megjelentek a támadó változatok is.
Ilyen volt a falra szerelt lángszóró a gyalogosok ellen vagy a keverékkel átitatott nagy rongydarabok, amelyeket a várfalról dobtak ki, akárcsak a könnyű katapultokból kilőtt lövedékek is.
Persze a görögtűz sem volt tökéletes, bár vitathatanul forradalmi és ijesztő lehetett. A hatótávolsága korlátozott volt, s az arabok hamarosan rájöttek, hogy az ecet hatékonyan harcol a görögtűz ellen, így olyan védekezési módszereket dolgoztak ki, amilyen az ecettel áztatott bőr volt.
